Vízigyík
A vízigyíkok legöregebbike lassan visszacsusszant a mocsárba. Tegnap este végignézte, ahogy a többiek a kétlábúakat próbálták elkapni. Rémesen ügyetlenek voltak. Az öreg nem tudta, hogy az ifjak az egyre kevesebbet sütő naptól, vagy az egyre savanyúbb levegőtől lettek ennyire ostobák, netán ő változott meg valahogy az évek múlásával, de egy biztos: ezt a prédát csúnyán elszalasztották. A kétlábúakkal ugyanis vigyázni kell. Amikor a parthoz mennek inni, akkor ugyanúgy elkaphatók, mint bármelyik ivó állat, de amikor a berregő teknőssel jönnek, akkor általában fel is vannak készülve és tűzzel meg villámokkal harcolnak. Ilyenkor balgaság felmenni a teknős hátára, mint ahogy a fiatalok tették, hanem alulról kell felborítani a teknőst és a vízben elkapni a kétlábúakat, ugyanis nem képesek olyan jól úszni, mint egy gyík és a furcsa mágiájuk sem működik akkor. A mágiától pedig rettegni kell. Az öreg alig volt még ujjnyi hosszú, amikor végignézte, ahogy a kétlábúak a lábas halakat – akik mindig nagy tisztelettel adóztak a vízigyíkoknak és gyakorta helyeztek el élelmet számukra – kiirtották, kőrakásaikat a tóba döntötték, fészkeiket felgyújtották mágiájukkal. A vízigyíkok napokig megállás nélkül lakmároztak a hullákból. A kétlábúak onnantól kezdve gyakran kerültek az étlapra, míg a fakuló nap és a savanyuló levegő vissza nem űzte őket a fémbarlangokba. Az öreg emlékezett húsuk ízére és a kis halak és az időnkénti ostoba trónkövetelők után vágyott már a változatosságra. Még szerencse, hogy vissza fognak térni. Elvégre az állatok mindig visszatérnek a vízhez.
